Az argentin színész, Juan Soler játssza a főszerepet a Cuando me enamoro c. sorozatban, ami a La mentira feldolgozása. Miután Juan több évig nem forgatott, most Silvia Navarro oldalán tért vissza a képernyőre.
Juan, aki most 44 éves, pályafutását Mexikóban kezdte 1991-ben, ahol olyan sorozatokban játszott, mint az Acapulco, cuerpo y alma,  Canaveral de pasiones , Bajo la misma piel, Apuesta por un amor, La fea mas bella vagy a Palabra de Mujer.
Az alábbiakban egy interjút olvashattok Solerrel, ahol legfőképp az új szerepéről mesél.

-  Juan, milyen a karaktered ebben a sorozatban?
Jeronimo Linares olyan férfi, aki teljesen kivonja magát szülővárosa történéseiből, és egyszer csak hívja a testvére, mert meg akarja kérni a szerelme kezét. Innentől elkezdődik a hazugságok sora, amelyek behálózzák a férfi életét, és az is csak ront a helyzeten, hogy beleszeret abba, akit belekevertek a hazugságokba…

-  Ez egy  erős érzelmi töltetű szerep?
Igen… van egy karakter, aki nagyon következetlen, vegyes érzelmekkel, aki vadul és szenvedélyesen szereti ugyanazt az embert, aki mélyen gyűlöl, tehát nagyon összetett, és ez nagy kihívást jelent.

-  Milyen volt Silvia Navarróval dolgozni?
Nagyon szórakoztató, hihetetlen jó vele dolgozni; amellett, hogy óriási partner, nagyon megbízható és sok személyes tapasztalatát tudja beépíteni a játékba, igazi jó barát.

-  És milyen a közönség reakciója?
Nagyon örülünk, mert a sorozat kezdete óta igen jó a fogadtatása, és ahogy halad a történet, egyre jobb lesz.

-  Miért érdemes nézni a sorozatot?
Nagy lelkesedéssel dolgoztunk benne. Azt hiszem, nagyon jó irányba haladunk, mert elolvastam a következő részek forgatókönyvét. Nagyon magasak az elvárások, de igyekszünk megfelelni nekik.

-  Mi a recept arra, hogy az embereket a képernyők elé szögezze a sorozat?
Már mindenféle szerelmi történet el lett mesélve, már mindent megírtak, a kérdés az, ki meséli el és hogyan. A miénk egy szenzációs történet, egy szabad feldolgozás, amelyet nagyon jól megírtak. A háttérben megjelenik a múlt is, mert az események 24 évvel korábban kezdődnek. Olyan összetevői vannak a történetnek, amelyek miatt az emberek majd azt mondják, ezt én is látni akarom.

-  Hogyan kezdted el a színészi pályát?
Véletlenül csöppentem bele. Modellként dolgoztam, és meghívtak mint modellt, hogy játsszak egy filmben. Nem úgy mentem, mint színész vagy ilyesmi, csak jelen kellett lennem. Itt láttam a színészek munkáját, ahogy dolgoznak, és lehetőségem volt beszélni velük. Láttam a változást, ami kamera előtt következett be rajtuk a rendező utasítására, ahogy azok a hétköznapi emberből, akikkel előtte beszéltem, átlényegültek az előadott figurává, és ez teljesen lenyűgözött.
Ezután gondoltam arra, hogy színészként sok ember bőrébe bújhatok, miközben ugyanaz maradok, ezért fordultam a színészet felé, ez irányított.

-  Miért döntöttél úgy, hogy Mexikóban kezdesz dolgozni?
Egy nap egy castingon vettem részt, és találtam egy gazdasági magazint; volt benne egy cikk a latin világ legnagyobb tévétársaságáról, a Televisáról. Akkor azt mondtam: ha jó vagyok, akkor ezt a legnagyobb tévés hálózat mondja meg, és vettem egy jegyet, aztán 300 dollárral a zsebemben kopogtattam a Televisa ajtaján.

-  Melyik közegben szeretsz jobban dolgozni, színházban vagy tv-ben?
Igazságtalan lenne bármelyiket is előnyben részesíteni a másikkal szemben és kiemelni. Szeretem mind a színházat, mind a tv-t, mert annyi kifejezési formát adnak meg, annyi embert, személyiséget lehet eljátszani, miközben te nem változol, önmagad maradsz.
A színház jelenti a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, tévedés, hogy mindig tapasztalhatók új érzések és érzelmek. Ez egy nehéz gyakorlat, mindig ugyanazt ismételni, ugyanazt 500-szor előadni, és mindig kitalálni valami újat, ami új neked és a közönségnek… Ez nagy tudomány is, a színház sokat hozzátesz az egyéniségedhez, mindig gazdagít valamivel. A tv inkább technikát igényel, hogyan viselkedj 3 kamera előtt, mire vigyázz, hogy kezeld a fényeket, árnyékokat, ne takard a partnered, jól nézz ki és természetesnek hass… Meg kell tanulni rendesen mozogni, fejleszteni a képességeket, ez a kihívás, semmi sem könnyebb vagy nehezebb. A filmről nem igazán beszélhetünk, mert igazából egy filmbe se hívtak szerepelni.

-  A külsőd hozzájárult a karrieredhez, de nem annyira, hogy karakterszerepeket kapj?
Nem, éppen ellenkezőleg. Meggyőződésem, hogy ha nem így néznék ki, sosem kaptam volna főszerepet. Bárki, aki idáig elér, megtartja a titkát. Azt hiszem, hogy az én esetemben megvolt a lehetőség, hogy elérjem, amit lehet, köszönhetően a külsőmnek, de ma végre itt vagyok Mexikóban, tanulok, a helyemen vagyok, amit a producerek, rendezők, szénszkollégáim és a média jelölnek ki nekem. Nap nap után, apránként megharcolok ezért, és amikor majd úgy gondolom, hogy elértem, amit akartam, visszavonulok.

-  Milyen voltál gyerekként?
Nagyon szerettem a sportot, folyton nyüzsögtem, kipróbáltam szinte minden sportot, ami a városomban elérhető volt, egy kicsit bátortalan is voltam, de nagyon jó barát is. A viselkedésem valójában nagyon ellentmondásos volt: nagyon fegyelmezett voltam, nem szívesen hagytam ki egy napot sem az iskolából, még betegen is bementem, hogy ne mulasszak semmit, és a barátaimmal is találkozni akartam, szerettem iskolába járni.

-  Hiányzik az országod, Argentína?
Hiányzik, amit magában foglal, amit jelent. Ott vannak az emberek, akiket szeretek, ők hiányoznak, de a föld nem, amik hiányoznak, azok az érzelmek. Ugyanakkor szomorúságot és nosztalgiát is érzek; nosztalgiát, mert ott van a múltam, odaköt, a jelenem, ami ott nem valósult meg, és a jövő, ami nagyon valószínű, hogy meg fog; mindez melankóliát és szomorúságot okoz, mert nem tehetek semmit, hogy ezen változtassak. Sok vegyes érzelem dúl bennem.

Fordította: Neli